Ha most erről többet írnék, akkor az már egy könyv lenne.
Az érettségi után megszereztem az első technikusi vizsgámat is, aminek
gyakorlati része drága jó oktatóimon múlott. (Reménytelen voltam). Zita
néni, Büki Beus, Simon Edina, akik nem adták fel. És végül megszerettem a
varrást is.
Az ötödik év után már nem voltam diák, nem voltam senki, csak egy ember,
akinek nincs munkája, és fogalma sincs mit fog csinálni a nagyvilágban.
Majd Bukvai Edit néni hívott fel, hogy mi lenne, ha megcsinálnám a
ruhaipari modellező technikus szakmát is, csak egy év.
Hát persze!!! Óriási segítség ismét, de ekkor már javában hossteskedtem a
suli mellett. Ehhez minden segítséget megkaptam tanáraimtól,
oktatóimtól.
Ibi néni megtanított szabni, Ódor Edit tanárnő rajzolni, tervezni,
megmozgatni az agyamat, hogyan legyek kreatív, Kiss Irma tanárnő
mindenre, ami a szakmához kellett, és imádtam a labor órákat Pulay
Andrea tanárnővel, Birosz Pál tanár úr ismét tanított, divatismeretet, s
ekkor már békében voltunk egymással, és sokat tanultam tőle is. Ez az év
nagyon jó és nagyon tartalmas volt, persze, ennek is vége lett.
Ekkor jelentkeztem a TIT-be, ahol marketing- és reklámügyintéző
szerettem volna lenni, és láss csodát, hol volt helyileg az oktatás? Persze,
hogy a Teleki Blankában. Így még egy évet tölthettem el ebben az
épületben, aminek minden sarkát, zugát, lépcsőjét már olyan jól ismertem.
Utolsó két iskolaévemet szintén Bukvai Edit néninek köszönhetem, na meg
Sipos László tanár úrnak, amikor a divat-és stílustervező asszisztens
szakmára hívták fel a figyelmem.
Itt aztán mindent beleadhattam, felhasználva az eddig megszerzett tudást.
Imádtam az egészet úgy, ahogy van, pláne, hogy voltak sikereim is. Pl.
amikor az egyik pályainfón az én egyik ruhám lett a második, amit a nézők
szavaztak meg. Imádtam szerkeszteni, modellezni, rajzolni, tervezni,
bemutatni.
A legjobb az volt, amikor mozgássérülteknek kellett tervezni, és ott is
lehettünk a bemutatón, amikor egy gyengénlátó hölgy kezét foghattam,
64