9
(f)irkáink
és a mondat végét megtoldja egy hatalmas
ásítással. - Mit csinálsz itt ilyenkor? Miért
nem hagyod a nővéredet aludni? Miért nem
kapcsolod fel a villanyt, ha ilyen sötét van?
Miért hadonászol azzal a régi mikrofonnal?
És miért van Kwon néni széke darabokban??
– hát igen. Ha Apám felhúzza magát, egy-
szerre fel tud tenni vagy húsz kérdést. – Hát
öhm..megmagyarázom! – mondom zavartan,
de erre nem kerül sor, ugyanis ő bevágja a
padlásajtót, és dühösen lecsörtet a lépcsőn.
Bambán nézek utána. Ennyire még sose hoz-
tam ki a sodrából. Nem egy idegeskedő típus.
Legtöbbször csak vállat von, és tovább szür-
csölgeti a kávéját. Viszont ha Anya megtudja
ezt a dolgot.. Kicsit összehúzom magam a
félelemtől, és körülnézek, hátha titokban ott
2019. június
bújkál valamelyik szekrényben. A székda-
rabokra nézek. Ez volt a legértékesebb bú-
tordarabunk a házban…mindig is jó voltam
abban, hogy hogyan tegyem tönkre a fontos
dolgokat! Szomorúan sóhajtok, és odahúzom
a karosszéket a gép elé. Ez sokkal kényelme-
sebb, és kevésbé életveszélyes, mint egy száz
éves rozoga szék.
Mélyet sóhajtva hátradőlök, és elgondol-
kodom. Végül is ez az egész nem éri meg. A
többi vers biztos sokkal jobban fog tetszeni a
tanároknak, mint az enyém..miért hittem egy
percig is, hogy különb vagyok az osztálytár-
saimnál! Szomorúan a tenyerembe hajtom
a fejemet. Ráadásul a díjat –mint mindig-
most is biztos Namjoon fogja elvinni. Ő az
évfolyamelső. Minden irodalmi versenyre
benevez, és legtöbbször első helyen is vé-
gez… Azon kapom magam, hogy kis híján
elbóbiskoltam. Ránézek a nővérem órájára.
Hajnali 3-at mutat! Hát ez remek! Holnap
megint egy hulla leszek.. Fogom a jegyzet-
füzetet, és úgy ahogy van, széttépem, majd
kidobom a kukába. Végül is kit érdekel egy
francos irodalomverseny. Ja, hogy most azt
mondjátok, hogy egész eddig arról beszél-
tem, hogy ne adjátok fel az álmaitokat, és ne
féljetek a kudarctól? Nos, a bölcs emberek
nem attól bölcsek, hogy meg is tartják a híres
mondásaikat!
Olyan álmos vagyok. Ha már a verseny
elúszott így, legalább hazamehetek az isko-
lából, Tanárnő?
Gárdai Flóra (10.B)
SZIRÉN VOLTAM UTOLSÓ NAPJAIM
Már messziről láttam jöttüket. Hallottam, ahogy közelednek! Egy
ütött-kopott bárkán érkeztek, egyenesen az északi szél szárnyán.
Hangos üvöltözések, rekedt kiáltozások, parancsok… Majd nagy
hirtelenjében egy név… Egy nevet hozott magával a lágy szellő,
mely mintha már ismert lett volna előttem. Mintha ez a név, ez az
egy szó lett volna az, melyet maga Poszeidón suttogott a feneketlen
mélységből az őszi holdtölte előestéjén.
Odüsszeusz! Oly fenségesen, oly hatalmasan cseng e név, hogy
még a királyok sem kívánhatnak különbet maguknak. Mintha vala-
mely hatalmas uralkodó lenne, ki irányt vesztve bolyong az óceán
sűrűjében. De ez lehetetlen! Képtelenség lenne! Hogy is volna ő
király, vagy akárcsak valamely nagy ember, ha maga Poszeidón is-
tenünk és urunk a halálát kívánja? Becsületes, jóravaló ember nem
vívja ki csak úgy egy istenség haragját, főleg nem egy olyan istenét,
mint Poszeidón. Mert ő bizony nem ismer tréfát az efféle bosszú-
hadjáratai során. Kíméletlenül eltapos bárkit, akiről úgy gondolja,
méltón kiérdemelte a sorsát. Bizonyára most is oka van rá. Igen!
Akárki is legyen ez az Odüsszeusz úrfi, bizonyos, hogy bűne követ-
keztében hamarosan utoléri végzete, bármit is tett.
Víz fröccsent a sziklafalra. A hajó megérkezett.
Társaim körém gyűltek, majd megkezdték csendes, andalító útju-
kat a hajón tartózkodók felé. Mosolyogva, tündérien énekelni kezd-
tek, s daluk bezengte a vidéket, belopva magát minden élő szívébe.
Nekem azonban most nem volt kedvem az efféle mókázáshoz. El-
mélázva lebegtem a hajó ormára kapaszkodva, s egyre csak Odüs�-
szeusz körül forogtak gondolataim. Vajon ki ő valójában? Odüssze-
usz! Neve olyan ismerősen csengett, hogy már szinte beleőrültem a
bizonytalanságba, miért nem emlékszem, miért?
Sóhajtva a hajóra pillantottam. A legénység társaim csáberejét,
tetszelgő táncát figyelmen kívül hagyva tevékenykedett a fedélze-
ten. Éreztem, hogy a kétség és a kíváncsiság átjárja testemet. Ez
nem lehet! Ilyen nincsen! Mégis milyenfajta legénység az, amely
képes ellenállni a sziréni ének lágy és vonzó melódiájának?
Ekkor pillantottam meg az árbochoz kötözött férfit. Üvöltözött,
vonaglott, szabadulni próbát. Rögtön tudtam, hogy ő az! Igen,
Odüsszeusz! A felismerés villámként hasított belém, s a hirtelen
rám zúduló érzések tömege szinte megbénított. Ez valami csapda!
Csel! A legénység füléből olvadt viasz csöppent… Csörömpölés…
Hanyag, nemtörődöm munka. Rémülten löktem el magam a hajó-
oromtól, miközben a düh és a tehetetlenség hullámokban járta át
testemet.
,,Találkozunk mi még Odüsszeusz…. Ithaka királya!” – suttog-
tam magam elé, majd mélyre bukva a tenger viharos hullámai közé
vetettem magam.
Árki Sára (9.D) Végre legyőztük Tróját. Kifosztottuk a várost, és elhajóztunk. Ha-
józtunk tengereken át, szigetről szigetre, évekig. 10 évig harcoltunk,
de az isteneknek ez sem volt elég, még 10 év bolyongást szántak
nekünk.
Fogyott a víz, az élelem, nem volt sok esélyünk túlélni, csak
hánykódott a 12 hajó a nyílt vízen. Napokon át csak a végtelen vi-
zek. Mígnem egy reggel az egyik matróz megpillantott egy furcsa
szigetet. Nem olyan volt, mint az eddigiek. Kikötöttünk. A part tele
volt juhokkal, kecskékkel. Levadásztuk őket, tüzet raktunk, ettünk,
borozgattunk. Mikor mindenki eleget ivott, vezérünk, Odüsszeusz
felkiáltott:
-Ki a legbátrabb köztetek?
Mindenki magát gondolta a legbátrabbnak, így mindannyian fel-
ugrottunk. Ezután Odüsszeusz kiválasztott engem és 11 társamat,
majd azt mondta:
- Ezzel a 12 remek harcossal holnap fel fogom fedezni a szigetet,
a többiek itt maradnak. Másnap el is indultunk a sziget belseje felé,
és megpillantottunk egy hatalmas barlangot a távolban. Ahogy oda-
értünk, láttuk, hogy ez egy küklopsz barlangja. Tele volt tejjel, vaj-
jal, sajttal. Mondtam Odüsszeusznak, hogy szedjük össze gyorsan
az élelmet és menjünk, mielőtt az óriás hazaér. De ő nem hallgatott
rám.
Vártunk. Eszegettünk, iszogattunk.
Amikor hazaért a küklopsz, Odüsszeusz – annak reményében,
hogy megszán étellel, és útba igazít – elmesélte az egész utunkat, s
hogy hazatartunk, Ithakába. Balszerencsénkre ez nem egy barátsá-
gos küklopsz volt. Odüsszeusz szavaira azt üvöltötte:
- Nem mentek ti innen sehova. Ahogy ezt kimondta, egy kőtöm-
böt gurított a bejárat elé, és megette két társamat.
Másnap reggel elment. Próbálkoztunk, de a barlangból nem volt
kiút.
Estefelé újra hazaért. Rettegtünk, hogy ki lesz a következő. Akkor
a küklopsz megfogta a barátomat, letépte a fejét, ledobta elénk, és
darabokra törte. A testét pedig felfalta.
Utána engem ragadott meg. Szorított, alig kaptam levegőt, érez-
tem, ahogy törnek össze a csontjaim, és ahogy a szája felé köze-
ledtem,
minden
elsöté-
tült…
Fábián
Barnabás
(9.C)