2.évfolyam 3. szám
2015. május
Novella
ságomnak utat engedve bemegyek, és alaposan megvizsgálom a helyiséget. Nagy, tágas, fényes
és színpompás. Egész falat beborító ablak is van itt, ami a lenti világot engedi látni. Kinézek az
üvegfalon, és szemügyre veszem a dolgokat, amik méterekkel alattam folynak.
Égigérők tömkelege rohan az utcán, ólomszörnyek köpködik magukból a fekete füstöt, közvetlen mellettük egetverő fák és bokrok kókadoznak. Gondolataimból az ajtó csapódása ébreszt
fel. Hátrafordulva látom, hogy egy megvető tekintetű fiatal férfi áll meg a szoba közepén. Kérdőn
bámul rám, gondolom azt szeretné tudni, hogy ki vagyok, de a félelem miatt nem merek megszólalni. Közelebb jön hozzám, és amikor azt hinném rám tapos csillogó bakancsával, irányt váltva
leül az ágyra. Lábait keresztbe téve, lenéz rám feketére színezett, barna szemeivel, és megkérdezi,
hogy mit keresek az ő lakosztályában. Míg én a válaszon gondolkodom, ő elővesz csillámos, fekete kabátja zsebéből egy fehér rudat, ami bár külsőre hasonlít a tegnap este megismert férfiére,
de meggyújtva más szagot áraszt. Ettől valahogy…vigyoroghatnékom támad. Megrázva fejem,
választ adok előbb feltett kérdésére.
– Én csak errefelé bóklásztam, és aztán itt lyukadtam ki, bocsánat, máris megyek – lehajtott
fejjel rohannék ki az ajtón, mire az idegen férfi int egyet kezével, és megállásra szólít fel.
– Itt maradsz! Csak akkor mehetsz el, ha én azt mondom. Maradj még és szórakoztass, pont
úgy nézel ki, mint egy bolond kerti törpe. Mutass nekem valamit! – Felháborodottan nézek a gonoszan csillogó szemekbe, és hevesen kezdenék tiltakozni, ha egy felém repülő bakancs el nem
találna. Fájdalmasan esem fenékre, és dacosan pillantok fel a kabátját éppen levevő óriásra. Vörös
felső, fekete nadrág, oldalán ezüstös lánc, haja is fekete, de végei fehérek. Ijesztő ez a férfi. Főleg,
miután észreveszem a bőrén rajzolódó mintákat. Nem tudom kivenni őket pontosan, és nem is érdekelnek igazán, csak el szeretnék menni innen minél hamarabb! Éppen a felsője átcserélésével
bíbelődik. Tökéletes! Gyorsan eltűnhetek, míg nem figyel. Odarohanok az ajtóhoz, ugrándozva
próbálom az ajtónyitó gombot elérni, mielőtt még a rajzolt testű észrevenné szándékom. Nehezen,
de sikerül kinyitnom a bejáratot, és sprintelve rohanok el a fémkockáig, hogy beleugorjak, s az
vigyen lefelé, a biztonságos tömegbe. Ilyet sem fogok gyakran mondani, de ezeknél a felfuvalkodott majmoknál minden jobb!
Kiérvén az épület elé, gyorsan kattogó aggyal próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. Valahogy vissza kellene jutnom Bernihez, ő majd segítene visszajutni Liliputba. Nem bírom tovább
itt! Hangos, zajos, saját magát öli itt a világ. Befeketítette a gonoszság az egészet. Meg kell találnom a kékszemű égigérőt! Emlékeim között keresve próbálom felidézni az utat, amerről jöttem.
Miután visszajutottam az óriáshoz, elmeséltem neki a kalandjaimat, és megkértem, hogy vigyen vissza szülőföldemre.
Még aznap este bepakol engem a kis hátizsákba, mely idefele jövet is engem szállított, és
elindul ugyanazon az úton melyen hozott. Ismét elalszom a ritmusos mozgásra, és mikor felébredek, már a liliputi kis iskolám 309-es szobájában ébredek, mely az én kis biztonságos ágyikóm és
rendetlen világom rejti. Azt hiszem, egy időre elég volt a kalandozásból.
2 évfolyam 3. szám
9. oldal