vett egy-két szakmai tanárom, de nem jutottam volna el addig, ha nem ültetik el bennem telekis oktatóim a magot.
Ahogy az évfordulós gondolatokhoz kerestem a szavakat, körbenéztem ismét a batyumban és rengeteg olyan dolgot találtam, amelyek a mai napig körülöttem vannak. Például a barátaimat, akik nekem nem nagyon voltak, amikor az ország közepéről ideköltöztünk, de szerencsére a suliban találtam belőlük párat.
Tanáraink mindig jól bántak velünk, igaz, ez kevésbé mondható el fordított esetben, ugyanis sokszor sikerült idegszálaikat befűznünk húrként a hülyeség-gitárba. Elnézőek voltak velem, megszokták hamar, hogy az Atom mindig 10 percet késik az első óráról, de cserébe figyel a maradék 35 percben, ha épp nem a szöveggyűjteményt vagy a történelemkönyvet illusztrálja. Mert ugye telerajzoltam őket, mindenhol egyszerű, képregényszerű humorral, szó- és képviccekkel fűszerezve. Ezeket le is kellett adnom tanáraimnak, annyira megtetszett nekik a sok-sok Atom-féle lábjegyzet. Tudták jól, hogy minden egyes szünetben elmegyek a kávéautomatához, onnan pedig a fiú WC felé veszem az irányt. Persze, néha kaptunk egy-egy razziát, vágni lehetett a füstöt ártatlan fejünk felett, de elnézőek voltak velünk. Ahogy közeledett az érettségi, megszaporodtak a beszélgetések, lazult a tanár-diák kapcsolat, egyre inkább barátaink lettek oktatóink, próbáltak kicsit másképp felkészíteni, igazítani bennünket az életre.
Az érettségin mindenkiből sikerült kihozni a tudást, mert tudták, hogy bennem is „ ott lapul az anyag”, csak épp a fonalat nem igazán találtam. Ezt lehetett volna úgy is kezelni, hogy néznek ránk kérdő tekintettel, de egy jól feltett kérdés nemhogy fonalat, hanem egy egész kötelet jelentett nekünk. Hálás vagyok ezért a tanáraimnak. És a már fentebb említett felismerésekért is, mert mondhatták volna azt is, hogy: „ Álljatok be dolgozni a szakmátokba, alapozzátok meg a jövőtöket!” De ők úgy tettek, ahogy egy jó tanárhoz illik, felismerték sokunkban, hogy mire vagyunk hivatottak, és bíztattak még akkor is, amikor már máshol koptattuk a padot. Ehhez elég volt mindig csak az az egy-két mondat:“ Próbáld meg!” És most ott tartunk( legalábbis én), hogy egy olyan szakmában dolgozhatok, amit szeretek.
52