A mai napig foglalkoztat, hogy vajon kell, vagy érdemes-e egy embernek elhagynia a hazáját ahhoz, hogy igazi művésszé váljon. Nagyon sok bátor emigráns művész első menedéke volt a hotel. Stanley hitt bennük, segítette őket a lakhatással, sokak számára a túlélést, vagy a világhírt biztosítva.
Milos Forman Csehszlovákiából emigrált, és első filmje bukása után napi 1 dollárból élt a hotelben. Ha Stanley nem támogatja, talán esélye sincs rá, hogy leforgassa a Száll a kakukk fészkére című filmjét, mely meghozta a várva várt sikert számára.
Yves Klein, aki megalkotta saját, nemzetközi kék színét, szintén a hotel lakója volt. Sőt, 1961-ben a sikertelenségtől és a szegénységtől megkeseredve itt írta meg a Chelsea Hotel Kiáltványt. Klein monokróm festészetével ez az én fekete-fehér kiállításom egy kis összekacsintás.
Magyar vonatkozású portré is készült, hiszen itt élt Halász Péter, az alternatív színház géniusza is. A hatvanas években kezdett el kőszínház híján szobaszínházban alkotni, amelyekről a fennmaradt filmfelvételeket többnyire a magya titkosszolgálat készítette, mert dokumentálni akarták, hogy mi folyik az előadásokon. A társulat Amerikába érkezve a hotelben szállt meg, ahol Stanley javasolta nekik, hogy nézzék meg a pár házzal arrébb található épületet. Így lett otthonuk az ikonikus Squat színház, amelyet a mai napig az egyik legfontosabb New York-i kulturális intézményként tartanak számon. Sajnos ma már nem áll az épület. Szerencsém volt személyesen találkozni Halász Péterrel a MOST című műsorban, mely meghatározó pillanata volt az életemnek.
De nem volt kérdés, hogy Patti Smith és Robert Mapplethorpe is megjelenik az egyik portrémon. Patti a vállán vitte el lázas beteg barátját a hotelbe, miután nem volt hová menniük. Stanley befogadta őket, így lett esélyük arra, hogy abban a különleges közegben kiteljesedjenek és művészekké válhassanak.
Marilyn Monroe és Arthur Miller szerelme is mindig foglalkoztatott. Elképzeltem, mi történt volna, ha az örök túlélő Miller hal meg előbb, és Monroe visz virágot a sírjára. Ez a portré került a kiállítás meghívójára is.
Idáig leginkább digitális eszközökkel alkottam. Ez erre az alkalomra megváltozott. Vágytam rá, hogy most legyen egy kis analóg elem a műveimben, és hogy újra festékes legyen a kezem. Ezért kikísérleteztem egy új technikát.
Addig alakítottam az eredeti fotókat, VHS kamerával ide-oda játszva, képernyőről új szögből fotózva, pixelekre bontva, amíg tökéletlenül tökéletesek lettek. Majd egy
proofot nyomtattam belőlük viaszpapírra. Ezt bekentem egy transzfer anyaggal, amelyet lepréseltem egy másik aquarell papírra, így a préselés után sok információ elveszett. Sok elem elkopott a képekről. Ezeket a képeket újra visszascanneltem a számítógépbe, így újra a digitális térbe kerültem. Ezután mindegyik képet maszkolva akrilfestékkel a vászonra festettem.
A technika határait próbáltam minden képnél feszegetni. A VHS kamera használata azért is volt tartalmilag adekvát, mert a Chelsea hőskora egybeesik a videó érkezésével. A videóval, mint művészeti eszközzel a legfelső, piramis alakú apartmanban lakó Shirley Clarke és alkotótársai kísérleteztek.
A helyszín, vagyis a Budapestee Ipari csarnok, fontos eleme a kiállításnak. A képek mérete miatt nagyon lényeges szempont volt, hogy jusson elég hely számukra, és elég távolról lehessen szemlélni őket. Erre a csarnok tökéletesen alkalmas.
Mivel a nagy térben nincsenek falak, speciális, ablak szerű keretbe kerültek a képek, így testet adva a portréknak. A portrék a plafonról vannak belógatva, így jól láthatóvá válik mindkét oldaluk. Az egyik oldalon a portré, a másik oldalon a róla szóló történet.
Milyen technikával készültek a portrék?
Mi alapján választottad ki a kiállítás helyszínét?
69