A karantén alatt sokkal több időm jutott olvasásra, mint az utóbbi időben bármikor. Szerettem volna alkotni és olyan témát kerestem, amelynek Amerikához és Magyarországhoz is köze van. Újra elkezdtem a Chelsea-vel foglalkozni és rájöttem, tökéletes témája lesz a kiállításnak.
Az egész kiállítást átlengi az elmúlás hangulata. Az a New York, amelyiket szerettem, nagyon sokat változott az utóbbi időben. Véget ért egy korszak, egy birodalom veszítette el vezető szerepét, ki tudja, mennyi időre. És ez a kiállítás egyben a gyermekkori ideáimtól való elköszönést is jelenti számomra.
A Chelsea Hotel is teljesen átalakult. Manhattan utolsó utópisztikus szigetét is elmosta a profitmaximalizálás. Pont ez történik a galériákkal is, csak az ipari méretű kereskedelmi galériák tudják Manhattant megfizetni, a többiek kiszorulnak
Brooklynba, Queensbe és majd egyre távolabb. A Chelsea egy fortyogó, izzó, izgalmas művészeti közeg volt, ami ma már egy megkövült láva.
A parti véget ért, az álmokból fel kell ébredni, a legendák táplálta reménytől elköszönni. Ezért kapta a kiállítás a Checkout címet.
A hotel volt lakói. A portréimmal nem csupán megmutatni szeretném az ott élők arcát. Róluk készült korabeli fotókat használtam, amelyeket drasztikusan átalakítottam, hogy tükrözzék, amit érzek, amit gondolok.
Ahogy elmélyültem az egyes életutakban, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon születhet-e még valami a Chelsea Hotelhez fogható közösség, vagy az internet korában ezek a fajta személyes networkok már teljesen okafogyottá válnak.
Mivel a portrékon szereplők közül a legtöbben már nem élnek, van egy ravatal jellege is a kiállításnak. De lehet-e halhatatlan emberektől búcsút venni? Fekete-fehér portrék, halott emberek képmásai, akik mind roncsolódtak, megfakultak már az emlékeimben. Szisztematikus önpusztítással sokan fiatalon égtek el, de közben maradandót alkottak. Halhatatlanná a művészetük révén váltak.
Teljesen szubjektív a lista. Van, akit itthon kevesen ismernek, de úgy éreztem fontos, hogy megismertessem őket a közönséggel. Vannak, akik bár kevés ideig laktak ott, nekem sokat jelentenek, így nem volt kérdés, hogy készítek róluk portrét.
Számomra Jackson Pollock a kor egyik legnagyobb művésze. Peggy Guggenheim felfedezettje volt, aki egy estet is rendezett neki a Chelsea-ben, ahol gazdag patrónusoknak szerette volna bemutatni. A találkozó nem egészen az elképzeltek szerint alakult, miután a totál részeg Pollock ahelyett, hogy a műveit ismertette volna meg a jelenlévőkkel, rosszul lett és a szőnyegre hányt. A társaságból valaki odaszólt a pincérnek, hogy azt a darabot vágják ki a szőnyegből és keretezzék be, mert egyszer sokat fog még érni.
Kik inspirálták az alkotásaidat?
Mi alapján választottad ki a portrék szereplőit?
67