Őszintén szólva nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem, tele voltam várakozással. A lelki szemeim előtt egy igazán inspiráló, színesen lenyűgöző belsőt vártam. Ehelyett inkább egy garniszálló hatását keltette. Egyedül a lobbyban található sok-sok művészi alkotás emlékeztetett arra, hogy jó helyen járok.
Semmi „Hol voltál idáig? Gyere, költözz be közénk!” érzésem nem volt. Inkább olyasmit éltem át, mintha egy olyan partyba csöppentem volna, ahol már nem szól a zene, másnaposan szedegetik össze a poharakat.
Valamiért mégis megragadta a képzeletemet, és akárhányszor arra jártam, mindig el kellett mennem oda. Szinte rutinból minden alkalommal lefényképeztem kívül és belül is. Nem tudtam tőle szabadulni.
A Chelsea Hotel története 1883-ban kezdődött. Már a megépülése pillanatában kimagasló volt, hiszen a maga 12 emeletével akkoriban New York legmagasabb épületének számított. Ekkor még apartmanházként működött, majd hamarosan szállodává alakították.
A művészek elég hamar rátaláltak, hiszen a 23. utca az 1900-as évek elején New York színházi negyedének számított, amelyet később váltott csak fel a Broadway. Ráadásul a városnak ez a része nagyon közel volt ahhoz a kikötőhöz, ahová a legtöbb emigráns érkezett. Így a Chelsea nagyon sok, az Újvilágban szerencsét próbáló embernek biztosította az első lakhatását.
A későbbi tulajdonos, a zsidó származású David Bard, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tyukodról emigrált Amerikába 1920-ban. Először Bronxban telepedtek le, majd David elkezdett a hotelszakmában dolgozni, és két másik magyar családdal együtt 1939-ben megvették a hotelt.
Bard nem csak társtulajdonos volt, hanem a hotel üzemeltetője is.
A magyarázatot valahol az 1800-as évek elején találjuk, amikor Charles Fourier filozófus felvázolta, hogy szerinte mi a feltétele az ideális társadalomnak, ami kulcs az egyéni boldogsághoz vezető úton. Szerinte a falanszter jelenti a megoldást, ahol a társadalmat alkotó leggyakoribb embertípusok összeválogatva, egymással együttműködésben, egy fedél alatt élnének. A kulcs a törődés, a szolidaritás, a maradéktalan elfogadás és egymás segítése. Egy olyan utópisztikus társadalmi egységet képzelt el, ahol békében élnek a szegények és a gazdagok. Ennek a megvalósítására több kísérlet is volt Amerikában, amik sajnos sosem bizonyultak hosszú távon életképesnek. Mégis a Chelsea ennek az ideának egy modern kori leképezése, amiről kijelenthetjük, hogy hála a Bard család odaadásának, egy sikertörténet.
Bard tovább vitte ezt az ideát és egy olyan közösséget kezdett el kiépíteni, ahol otthonra találtak az írók, majd később a képzőművészek, zenészek is. Előítéletektől mentesen, a maximális toleranciára épült a Chelsea Hotel koncepciója.
Már az épületet is eleve úgy tervezték, hogy művészeknek adjon otthont. A felső szinten stúdiókat alakítottak ki, hatalmas ablakokkal, olyan privát terekkel, amelyek a zavartalan alkotás nyugalmát biztosították a művészek számára. Fourier elméletének lényege az együttműködés, és ezt a funkciót támogatta a lobbi, a közös étkező, a tetőkert és a széles folyosók is, ahova a lakók ki tudtak ülni beszélgetni.
David fia, Stanley, a hotelben nőtt fel, így természetes volt, hogy apja halála után 1963-ban ő vegye át az irányítást.
Stanley egy igazi kurátor volt, aki nagyon értett az emberekhez. Minden egyes lakót gondosan megválogatott. Sokszor mondott nemet olyanokra, akik komoly bevételt jelentettek volna a hotelnek, és engedett ingyen lakni számára megbecsült művészeket, akár hosszú éveken keresztül is. Olyan volt ő, mint egy kamasz, akit magára hagyott egy hétvégére a családja, és kissé túlnőtt rajta az általa rendezett, titkos házibuli. Próbálta racionalizálni a hotelben zajló eldurvult partyt, de fékezhetetlen kreativitással és önpusztítással rendelkező lakóival ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult.
Mi a kapcsolat a Chelsea Hotel és Magyarország között?
Miben volt más a Chelsea, mint bármelyik másik hotel?
63