Mindannyiunk életében vannak olyan helyszínek, épületek, amelyek valamiért különleges helyet töltenek be a szívünkben. Ilyen a szülővárosunk, a ház, ahol felnőttünk, az első csókunk helyszíne, vagy az első önálló otthonunk. De van, amikor egy megmagyarázhatatlan, láthatatlan kötelék vonz minket valahová, ahol még soha nem jártunk azelőtt. Látszólag minden ok nélkül tartozunk oda, azután idővel, ha igazán szerencsések vagyunk, kiderül, miért is vagyunk fontosak egymás számára.
Weiler Péter pécsi gyerekszobájában minden nap várta a percet, amikor bekapcsolhatta az ágya melletti kis fekete-fehér TV-t, amely hosszú drótantennájával fogta a jugoszláv adást. Szinkron nélküli amerikai filmek és videoklipek zizegve, szakadozva jelentek meg a képernyőn. Egy távoli világ Pécsett is befogható vizuális jelei.
Péter 17 évesen elhatározta, hogy ösztöndíjat szerez magának egy amerikai művészeti iskolába. New Yorkban élő rokonainak köszönhetően több nyarat is töltött a városban, ahol sorra járta a könyvtárakat, hiszen internet akkor még nem volt, és csak itt tudta átnézni az ösztöndíj katalógusokat. De eközben mindig szakított időt rá, hogy felfedezze magának a várost.
Be akarta járni azokat a helyeket, amelyekről olvasott vagy a TV-ben látott, belépni a híres galériákba, megtapogatni az épületek falait, lefotózni a változásokat. Mivel Andy Warhol nagy hatással volt rá, a 222 West 23. utcai cím is a kiszemelt célpontok között volt, ugyanis Warhol itt forgatta 1966-ban a Chelsea Girls című filmet.
Weiler Péter, ma már sikeres képzőművész. A New York School of Visual Arts Master of Fine Arts programjának tagja, és idén úgy érezte, eljött az idő, hogy Budapesten emléket állítson a Chelsea Hotelnek, és a korábban benne élő, felülmúlhatatlan művészeknek.
ikonikus
falak
között
60