4
A Chelsea Hotel története 1883-ban kezdődött, amikor Philip Hubert építész átültette a valóságba Charles Fourier francia filozófus elméletét. Fourier az 1800-as évek elején vázolta fel, hogy miben látja az ideális társadalom feltételeit. Szerinte a falanszter jelenti a megoldást, ahol a társadalmat alkotó leggyakoribb embertípusok összeválogatva, egymással együttműködésben, egy fedél alatt élnek.
A kulcs a törődés, a szolidaritás, a maradéktalan elfogadás és egymás segítése. Egy olyan társadalmi egységet képzelt el, ahol békében élnek a szegények és a gazdagok.
A Chelsea apartmanháznak épült, majd később hotelfunkcióval bővült ki, de a hosszú távú lakhatást mindig is megtartották alaptevékenységnek. Hubert lakásokat foglalt le a hotelt építő munkások, villanyszerelők, építészek számára, és a szomszédos apartmanokat művészeknek adta bérbe. A művészek között hamar népszerű lett a Chelsea, hiszen a 23. utca az 1900-as évek elején New York színházi negyede volt, amelyet később váltott csak fel a Broadway.
A későbbi tulajdonos, a zsidó származású David Bard és felesége, 1920-ban Tyukodról emigrált Amerikába. Először Bronxban telepedtek le, majd David elkezdett a hotelszakmában dolgozni, és két másik magyar családdal együtt 1939-ben megvették a Chelsea Hotelt. Bard nemcsak társtulajdonos volt, hanem a hotel üzemeltetője is.
Bard továbbvitte Hubert koncepcióját, és előítéletektől mentesen, a maximális tole- ranciára építette a Chelsea Hotel szellemiségét.
A felső szinten megtartották a stúdiókat, hatalmas ablakokkal, olyan privát terekkel, amelyek a zavartalan alkotás nyugalmát biztosították a művészek számára. Fourier elméletének fontos eleme a törődés és az együttműködés, ezt támogatta a beszélgetősarkokkal épült lobbi, a közös étkező, a tetőkert és a széles folyosók is, ahova a lakók ki tudtak ülni eszmét cserélni.
David fia, Stanley, a hotelben nőtt fel, így természetes volt, hogy apja halála után 1963-ban ő vegye át az irányítást. Stanley minden egyes lakót gondosan megválogatott. Sokszor mondott nemet olyanokra, akik komoly bevételt jelentettek volna a hotelnek, és engedett ingyen lakni számára megbecsült művészeket, akár hosszú éveken keresztül is.
Szinte mindenki megfordult a Chelsea Hotelben, aki 1950-től a 90-es évekig New Yorkban fontos művész volt. A kivételes személyiségek idevonzották egymást. Ki ne szeretett volna Arthur Miller szomszédja lenni, vagy összefutni Bob Dylannel a folyton elromló két lift egyikében? Mert a hotelt már abban az időben sem egy csillogó-villogó, frissen takarított, illatos menedékként kellett elképzelni.
Mivel nem a bevétel maximalizálása volt a legfontosabb működési elv, sokszor a tisztaság és a felszereltség hagyott némi kívánnivalót maga után.
A Bard család egy olyan világot teremtett, ahol semmilyen máshol működő szabály nem volt érvényes. Ahogy Arthur Miller megjegyezte: „Ez a hotel nem tartozik Amerikához. Nincsenek porszívók, nincsenek szabályok, és szégyen sincs.”
Az írók és a képzőművészek mellett a zenészek, filmrendezők is hamar otthonuknak tekintették a hotelt. Bob Dylan és Allen Ginsberg, Arthur C. Clark és Kubrick, Milos Forman is évekig együtt dolgoztak itt. De itt lakott Jim Morrison, Dee Dee a Ramones gitárosa, és szervezett ide bulikat a Rolling Stones is. Megszámlálhatatlan szerelmi kapcsolat született az épületben. A híres szerelmesek között volt Janis Joplin és Leonard Cohen is, aki rövid ideig Joni Mitchell-lel is együtt élt a Chelsea-ben.
2011-ben azonban sajnos eladták a Chelsea Hotelt. Jelenleg felújítás alatt áll, luxusszállodává alakítják át.