Írói önképzőkör
Írói önképzőkör
Hirtelen minden fájdalma megszűnik. Könnyűség járja át, mintha ólomsúlyok esnének le
szívéről, s gyilkos sebe gyógyulni kezdene. Kezéből lassan elengedi a kardot. Nem bánja. Nincs
bűntudata, amiért életek bíbora tapad kezéhez. Mondjon ezentúl bárki bármit, ő tudja: megérte.
Meggyötört vonásait kisimítja a végtelen nyugalom. Elfeled mindent; a mögötte tornyosuló
holtakat, a fájdalmas üvöltéseket és a lelkektől megfosztott tekinteteket. Maga előtt csak az ár-
tatlan kislányt látja, ahogy annak a kormos fának a tövében kuporogva bámul vissza rá. A férfi
szája egy erőtlen, mégis könnyed félmosolyra húzódik. Rekedten felnevet, ami nem hallatszik
többnek egy haldokló sóhajnál. Fejét az égnek fordítva a felé hulló cseppeket látja. Mosolya egy
pillanatra sem tűnik el. Lassan kihűlő testét keserű öröm és kétélű béke járja át. Tudja: most már
minden rendben lesz. Egyedül azt sajnálja, hogy már nem lehet vele, nem vigyázhat rá többé.
Ereje elhagyja, a test összecsuklik, s lassan a földre zuhan. Arca a sötét sárba mélyed, de az
utolsó pillanatban még látja, hogy a szürke felhők közül előtörnek a nap első sugarai, és az eső
eláll.
Ellenük
Zúgó elmék hullámai sziklákat morzsolnának. Formálnák a világot, mint sárban játszó gyer-
mek. Szörnyet szabadítanának a Földre, mely felégetné a jelent. Jövőjét pedig hűtlen testek
bíborával festené az égre.
A bestia szárnyat bontana, rozsdás láncokat törne szilánkokra, hogy az ne húzza víz alá, mi
még több lehet egy elsüllyedt roncsnál.
De hatalmasok karjai söprik rejtett zugokba rothadt almáik férgeit és takarják díszes köpö-
nyeg mögé roggyant váraikat. S míg a mélybe búvó ősz fejek hiszékeny füllel hallgatják az üres
tudást, éles szemű kölykök csak, kik vadként vicsorogják régi börtönök őreit.
Hiába szakad fel torkukból a düh. Míg bárányok tömege hódol a hamis képnek, tombolhat a
bestia vagy szállhat a fellegek felé, egyedül; csak levél a szélben.
2019.01.21.
Úgy hívják…
Hány részre roppansz, mielőtt szilánkjaid porba hullnak?
S hogy ki rak majd össze?
Az Idő? Ő olyan kevés, hogy húsod megrothad, s csontjaid szemcsésre porladnak, mire
helyre rak.
A Szeretet? Ne nevettess! Már árnyéka is megijeszt, s többé arcod sem fordítod felé.
Az Ember? Hogy javít meg az valamit, ha nem látja, hogy törött?
A Pusztítás? Felégethetsz mindent, s vele magad, de léted nyoma így sem lesz több egy fekete
foltnál a világ vásznán.
Hát mi marad, azt kérded? Én csak egy valakit ismerek, aki leemelhet bántó súlyaidból.
96
Soproni Széchenyi István Gimnázium
Ő, ki meghallattatja fájdalmad a vak Emberrel.
Ő, kinek hívására az Idő éveket hónapokká, a hónapokat hetekké, a heteket napokká, s a napo-
kat órákká faragja.
Ő, ki apró hangokként mutatja be a Szeretetet újra, hogy te jó érzéssel fogadd.
Ő, ki ugyan közel áll a Pusztításhoz, ereje mégsem érte született.
Hm? Mi az? Oh, hogy ki Ő? Nos, úgy hívják: Szavak.
És a végén valaki, akit nem az önképzőkörből ismerek, hanem szünetekben, ablakmélyedési
kiértékelések során találkoztam a munkáival. Érdemes itt is felhívni a figyelmet rá, ugyanis
Khirani Rea Zina (12.C) olyan éretten szűri le verssorokba sok-sok tépelődő, önmarcangoló
létösszegzését, hogy indulásra kész költőt láthatunk benne. Bizonyságul álljon itt néhány verse.
Egymásra pakolt szavak,
Kikristályosodnak.
Mértani alakzatot teremt
Forgatod.
Dimenziók síkjai metszik ki
Az eddig nem létezőt
A Valóság egy szeletéből.
(2018. IV. 23. )
Nem lehetsz csupán reflexió.
Az vagy.
Lelked gyűrött lepedő, ha meggyűrik.
Agyad kényre-kedvre elcsomózott
köteg.
Figyelmed egy szélnek eresztett
törékeny pihe ...
A világ vászna vagy.
(2018. VII. 16. )
Tisza Panna 11.C
Soproni Széchenyi István Gimnázium
97