A 2018/2019-es tanév krónikája
A 2018/2019-es tanév krónikája
akiknek egyengettük az útját, vagy ők egyengették a miénket.
Akik ha kicsik, ha nagyok, látták bennünk azt, amit talán mi sem magunkban, hogy ott van ben-
nünk az ígéret.
Akiknek ha hajnalban hazaértünk, megcsókoltuk a homlokát a gyerekszobában.
Vagy épp ők szolgáltatták az oly szükséges hazafuvart a hűvös péntek éjszakában.
Szeretettel köszöntöm a rokonokat, nagypapákat, nagymamákat,
akik vigyázó szemükkel őrizték a kisszobánkat.
S most talán könnyező szemükkel figyelik innen-onnan a hirtelen nagyra nőtt unokákat.
Szeretettel köszöntöm a barátokat, szerelmeket, párokat,
akik nem hagyták ujjaink közül kicsúszni a keserű méz illatú álmokat.
Akik leültek velünk rozéfröccsözni, és végigtáncolták velünk a fesztiválokat.
Akik nem hagyták, hogy a Sopronban oly gyakori viharfelhők beárnyékolják a fiatalságunkat.
És akik remélem, hogy így az évek után is úgy gondolják, megértük a kitartó és viszonozhatatlan
fáradságukat.
És mindezek mellett, mindenek felett és mindenek előtt minden szeretetemmel köszöntöm a diá-
kokat.
Titeket.
Magunkat.
Révbe értünk.
Olyan jó ezt kimondani így négy vagy öt vagy hat év után, hogy, nos, megérkeztünk.
Az apró bökkenő csupán az, hogy nem a célhoz, hanem egy neonfényekkel kivilágított állomás-
hoz.
Egy magunkhoz intézett őszintén, tisztán, egyenes gerinccel és nyitott szívvel megírandó vallo-
máshoz.
Hogy milyen voltam eddig, milyen leszek majd, milyen voltam magamhoz és milyen voltam
máshoz.
Most gyertek, álljunk máshogy a változáshoz!
Nekünk ez most nem a kikötő, nem a lehorgonyzás.
Ez itt most a bőség részegítő zavarában való feloldódás.
Ez itt az hogy bármi lehet belőlem,
hisz anyám szerint is „csak legyen belőled valami!”
És bármelyikünkből lehet a teljesség felé tartó valaki.
Akkor is, ha nem tudjuk, hogy az alárendelés tárgyi vagy alanyi,
54
Soproni Széchenyi István Gimnázium
és hogy a kötés kovalens vagy ionos.
De most, hogy mikor volt Mohács, már abban sem vagyok bizonyos.
De ez itt most az, hogy olyan jó rátok nézni!
Főleg úgy, hogy közben meghasad a szívem, mert hát rátok nézek, és holnap ezt talán már nem
tudom megtenni.
Ez itt most az, hogy lezárhatok egy fejezetet, elkezdhetem írni az újat, de előbb még megírom ezt,
hisz úgyis annyira szeretek írni, és tudom, hogy ebből a pár évből isteni jó sztori lesz.
Ez itt most az, hogy nem vagyok bölcs, és okosabb sem nálatok,
de itt vagytok, és hallgattok, és úgy érzem, pár útravaló, zsebre rakható méretű szóval nem
árthatok.
Így azt mondom:
éljünk úgy, hogy ha az osztálytalálkozón visszaülünk majd a felkarcolt padba, s a teremajtót
magunkra csukjuk,
és felnézünk, akkor az egykori otthonnak tábláját, kiégett halogéncsöveit is tudjuk.
És igen, emlékezzünk.
Mert kár lenne, hogy minden diákcsínyt elfelejtsünk,
hogy a bések Mária Terézia említésére röhögőgörcsöt kapnak,
meg hogy a cések egyszer lakkozott parkettából tüzet raktak,
és a déseket, hát sohase látjuk, mert a harmadikon laknak,
hogy nálunk valaki késett, és inkább bemászott az ablakon,
vagy hogy leültünk pókerezni nyelvtanon,
és hogy szétplaccsant egy lekvárostáska a pingpongasztalon,
vagy hogy tudjuk, hogy az osztálykirándulás óta nem ugyanaz Keszthely meg a Balaton,
és Velence meg Görögország sem csak pár betű az atlaszon.
Szóval azt mondom, Weöres Sándor után szabadon, hogy ne kergessük a boldogságot, hanem a
boldogság legyünk mi magunk!
Hogy tudjuk, melyik szavakat kell és mikor kimondani, és tudjuk mikor akadjon el a szavunk.
S majd néha a felnőtt lét rettegett, felelősségtől megpakolt polcai mögött
Keressük fel az ifjúságunkat a nyirkos cementfalak között,
Soproni Széchenyi István Gimnázium
55