A remény sugarai
A remény sugarai
Szokványos szeptemberi reggel volt. Csendben néztem, amint a fűszálak körülöttem egyre jobban az ég felé törtek,
ahogy az minden nap lenni szokott. A madarak csicsergése egyértelműen jelezte az éjszakának, hogy a nappal van
soron, így csöndben és gyorsan elillant, nem hagyva maga után túl sok nyomot. Így jól láthattam, ahogy az első
napsugár megcsillant a harmatos fűben és elcsíphettem az utolsó éjszakai bagoly hazatértét is. A szokásos busz-
járat begurult a megállóba, felvette utasait, akik munkába igyekeztek, aztán elrobogott, ahogy az hétköznapokon
lenni szokott. Hétfő van, tudom, mert a szomszéd asszony a piros pólóját húzta magára. Ő is dolgozni indult. Én
nem mentem sehova. Aznap is csak álltam szótlanul és kémleltem a gyönyörű zalai dombokat. Mindig ugyanarra
néztem, mindig egy irányba. Kerestem a biztos pontokat, hogy állva tudjak maradni, kerestem az optimális helyze-
tet. Meg is van. Szokás szerint olyan dolgokon méláztam, hogy vajon idén kapok-e végre új sapkát, ruhát, esetleg
kicserélik-e a szemüvegemet, hiszen a régin keresztül már alig látok az orromnál messzebb. Lesz-e kabátom, vagy
újra átsüvít majd rajtam a jéghideg szél télen? Néztem a testrészeim és megállapítottam, hogy bőröm is elöregedett,
ráncos, helyenként le is kopott már vénülő testemről. Nem vagyok már a régi, vagyis dehogynem! Éppen, hogy
régi vagyok. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át a fejemen, na meg egy hőscincér család, akik valami-
lyen okból kifolyólag a sapkámat néztek otthonuknak. Aztán valami megzavarta elmélkedésemet. Valami, amire
legkevésbé sem számítottam. Egy sereg fiatal jelent meg a látómezőmben. Már jó ideje csak messziről figyeltem az
iskolába rohanó ifjoncokat, most mégis valami távoli emlékkép, egy nosztalgikus érzés járta át minden porcikámat.
Még át is kiáltottam a nálamnál jóval fiatalabb szomszédnak, hogy ébredjen, mert sokan tartanak errefelé, meg hogy
emlékszik-e mikor voltak itt utoljára ennyire sokan? De ő csak némán állt, egy szó sem hagyta el a száját. Persze ő
tini volt hozzám képest és kevésbé magányos, nem úgy hatott rá a tömeg, ahogy rám. Egyre közeledtek felém. Esett
az eső, szépen, áztatósan, mert éreztem, ahogy vörös hajamon átverekszi magát egy-egy vízcsepp és mogyoróbarna
koponyámhoz ér. Esett, de ők mérőszalagot vettek elő. Biztosan szab ók - gondoltam. Lelkes, rossz időben is dolgozó
szabók. Talán idén lesz mégis valami új, valami ünnepi, valami változatosság? Meg is erősítettem magamat ebben a
tudatban, mikor minden részemet körültekintően szemügyre vették, mormogtak valamit a bajszuk alatt és papírra
vetették. Többször hozzáértek érzékeny részeimhez és még mondtam is nekik, hogy elég, ez nagyon csiklandós!
De folytatták, mintha a falnak beszélnék. Aztán felnyitották a testem és bevilágítottak. Érdekes érzés volt. Inkább
bizsergető, mint fájdalmas. Vizsgáltak, majd visszazártak. Egészen sokáig maradtak. Sürögtek-forogtak, megebé-
deltek, aztán ismét mértek. Nem hiába, rólam nem egyszerű méretet venni. Itt-ott már szükségem lenne ráncfel-
varrásra is. Kérdeztem, hogy jönnek-e holnap is? Vagy a héten még valamikor, de nem jött válasz. Vagy csak nem
hallottam, ezt nem tudom. De egy valamit tisztán értettem, amitől reményt kaptam, amitől újra ifjonci lázban égtem,
ami miatt azt éreztem, talán mégis érek valamit, hiszen az egyikőjük lefényképezett, társára nézett és azt mondta:
Rám
Cupi csárda
—Ez is kell nekünk! Kedves öreg, KÖLTÖZÖL!
Dr. Kósa Balázs egyetemi adjunktus
Alsószenterzsébet
Szentgyörgyvölgy
Zalaszentmihályfa
4
5