Mit jelent számunkra a röplabda?
Mindenkinek van egy olyan elfoglaltsága, hobbija, amit szenvedélyesen űz, csinál. Vannak olyanok, akik különböző sportokban találják otthon magukat. Ilyenek vagyunk mi is. A csapat nagy része a második és harmadik évfolyamból áll össze. Bátran kijelenthetem mindenki nevében, hogy az elmúlt két-három évben annyira összeszoktunk és olyan szoros barátságok alakultak ki, hogy lassacskán egy kisebb családra hasonlítunk, nem is igazán egy csapatra. De hogy kik is vagyunk mi, miért csináljuk ezt, hogy érezzük magunkat a pályán? Három évvel ez előtt, amikor elkezdtem röpizni, kezdetben egy délutáni elfoglaltságnak indult, ami átmozgat, így nem lesz hátrányomra. Ahogy teltek a hónapok, mindenki egyre jobban belejött, kezdtünk ismerkedni a labdával, a pályával és a hálóval. Az elején nem nagyon tudtunk összedolgozni, sokunknak nehéz volt csapatban játszani. Tudnunk kellett támaszkodni a másikra. Első tanévünk végére egészen belejöttünk. Azonban kezdtünk egyre többen lenni a csapatban, egyre nehezebb volt a csapatmunka. Hála istennek, mindannyian nyitottak vagyunk, fogadjuk az építő kritikát, tanácsokat adunk, segítünk egymásnak. Nem véletlenül lettünk területi elsők.:) Az eddigi legnagyobb meccseink egyike a most januárban megrendezett diákolimpia területi fordulója volt. Eddig is látszott az összhang, de most igazán meg kellett magunkat mutatni. A legelső nap a lehető legjobb kedvvel álltunk mindannyian a pályára. Az edzőnk, Lajos bácsi kimondottan örült is, hogy nevetve állunk neki az egésznek már a legelső nap. Természetesen a győzelem megvolt, veretlenek voltunk. Ugyanazzal a jó hangulattal mentünk haza, mint amivel érkeztünk. A következő nap, kissé fáradtan, de ugyanolyan mosolygósan álltunk pályára, mint azelőtt. Természetesen itt is győzelmet arattunk. Abból is észrevehető, hogy a csapatunk nem azzal van elfoglalva, hogy önző módon szidjuk a többi csapatot, hanem amikor mi leléptünk a pályáról, az utánunk következő csapatot tanácsokkal láttuk el, sikítva szurkoltunk nekik és bármennyire is az ellenfeleink voltak, bárki bármely helyezést is érte el, mi együtt örültünk velük, tapsoltunk, kiabáltunk és gratuláltunk nekik. És miért? Mert azzal is tisztában vagyunk, hogy jó, ha az embert megtapsolják, ünneplik és elismerik. És ez nem kimondottan csak annak jár, aki az aranyat viszi haza. Mindenki megérdemli azt az érzést, hogy elismerjék. Meccsek után egy páran gyakran ülünk az öltözőben még egy fél órácskát, és megbeszéljük mi az, amit nehezen viseltünk, ami tetszett, ami nem tetszett, miért lettünk idegbetegek( ha azok lettünk …), miért így intéztünk valamit és miért nem máskép. Imádom ezeket a 30 perceket. Olyanokat tudunk meg egymásról, amit nem biztos, hogy gondoltunk volna. A röpitől elvonatkoztatva, ám de abból felhozva nagyon sok mindenről képesek vagyunk beszélni. Ilyenkor gyakran kiderül, hogy valaki talán azért nem csapta le azt a labdát, mert egy otthoni problémáján rágódott és bármennyire is akart koncentrálni, nem tudott. Ilyenkor látszik a leginkább a családi hangulat köztünk, ugyanis egyszerre akarunk segíteni az illetőn, oda ülünk mellé, vigasztaljuk. A következő alkalmakkor megkérdezzük, hogy jól van-e, jobban érzi-e magát. Annyira figyelünk néha egymásra, hogy elfeledkezünk magunkról. És ezt szeretjük a legjobban. Nem csak barátság, hanem szeretet láncol már minket össze ennyi idő és kínlódás után. Igen, vannak kínok, nyafogások, „ nincsen kedvem edzeni” hisztik. De ez mindenkinél van, minden csapatban, minden iskolában. Mégis oda állunk és ha nem is 100 %-kal, de akkor is végig csináljuk, és nem azért mert muszáj, hanem mert tudjuk, ha nem edzünk, nem hogy aranyat nem hozunk, de még bronzot sem.
Bábel Vivien( 11. b), csapatkapitány