Mit jelent számunkra a röplabda ?
Mindenkinek van egy olyan elfoglaltsága , hobbija , amit szenvedélyesen űz , csinál . Vannak olyanok , akik különböző sportokban találják otthon magukat . Ilyenek vagyunk mi is . A csapat nagy része a második és harmadik évfolyamból áll össze . Bátran kijelenthetem mindenki nevében , hogy az elmúlt két-három évben annyira összeszoktunk és olyan szoros barátságok alakultak ki , hogy lassacskán egy kisebb családra hasonlítunk , nem is igazán egy csapatra . De hogy kik is vagyunk mi , miért csináljuk ezt , hogy érezzük magunkat a pályán ? Három évvel ez előtt , amikor elkezdtem röpizni , kezdetben egy délutáni elfoglaltságnak indult , ami átmozgat , így nem lesz hátrányomra . Ahogy teltek a hónapok , mindenki egyre jobban belejött , kezdtünk ismerkedni a labdával , a pályával és a hálóval . Az elején nem nagyon tudtunk összedolgozni , sokunknak nehéz volt csapatban játszani . Tudnunk kellett támaszkodni a másikra . Első tanévünk végére egészen belejöttünk . Azonban kezdtünk egyre többen lenni a csapatban , egyre nehezebb volt a csapatmunka . Hála istennek , mindannyian nyitottak vagyunk , fogadjuk az építő kritikát , tanácsokat adunk , segítünk egymásnak . Nem véletlenül lettünk területi elsők . :) Az eddigi legnagyobb meccseink egyike a most januárban megrendezett diákolimpia területi fordulója volt . Eddig is látszott az összhang , de most igazán meg kellett magunkat mutatni . A legelső nap a lehető legjobb kedvvel álltunk mindannyian a pályára . Az edzőnk , Lajos bácsi kimondottan örült is , hogy nevetve állunk neki az egésznek már a legelső nap . Természetesen a győzelem megvolt , veretlenek voltunk . Ugyanazzal a jó hangulattal mentünk haza , mint amivel érkeztünk . A következő nap , kissé fáradtan , de ugyanolyan mosolygósan álltunk pályára , mint azelőtt . Természetesen itt is győzelmet arattunk . Abból is észrevehető , hogy a csapatunk nem azzal van elfoglalva , hogy önző módon szidjuk a többi csapatot , hanem amikor mi leléptünk a pályáról , az utánunk következő csapatot tanácsokkal láttuk el , sikítva szurkoltunk nekik és bármennyire is az ellenfeleink voltak , bárki bármely helyezést is érte el , mi együtt örültünk velük , tapsoltunk , kiabáltunk és gratuláltunk nekik . És miért ? Mert azzal is tisztában vagyunk , hogy jó , ha az embert megtapsolják , ünneplik és elismerik . És ez nem kimondottan csak annak jár , aki az aranyat viszi haza . Mindenki megérdemli azt az érzést , hogy elismerjék . Meccsek után egy páran gyakran ülünk az öltözőben még egy fél órácskát , és megbeszéljük mi az , amit nehezen viseltünk , ami tetszett , ami nem tetszett , miért lettünk idegbetegek ( ha azok lettünk …), miért így intéztünk valamit és miért nem máskép . Imádom ezeket a 30 perceket . Olyanokat tudunk meg egymásról , amit nem biztos , hogy gondoltunk volna . A röpitől elvonatkoztatva , ám de abból felhozva nagyon sok mindenről képesek vagyunk beszélni . Ilyenkor gyakran kiderül , hogy valaki talán azért nem csapta le azt a labdát , mert egy otthoni problémáján rágódott és bármennyire is akart koncentrálni , nem tudott . Ilyenkor látszik a leginkább a családi hangulat köztünk , ugyanis egyszerre akarunk segíteni az illetőn , oda ülünk mellé , vigasztaljuk . A következő alkalmakkor megkérdezzük , hogy jól van-e , jobban érzi-e magát . Annyira figyelünk néha egymásra , hogy elfeledkezünk magunkról . És ezt szeretjük a legjobban . Nem csak barátság , hanem szeretet láncol már minket össze ennyi idő és kínlódás után . Igen , vannak kínok , nyafogások , „ nincsen kedvem edzeni ” hisztik . De ez mindenkinél van , minden csapatban , minden iskolában . Mégis oda állunk és ha nem is 100 % -kal , de akkor is végig csináljuk , és nem azért mert muszáj , hanem mert tudjuk , ha nem edzünk , nem hogy aranyat nem hozunk , de még bronzot sem .
Bábel Vivien ( 11 . b ), csapatkapitány