„… amikor megszületik a közösség” Egy iskolakarácsony margójára
Elmesélem egyik legszebb ünnepi ebéd-élményemet. Egyetemista voltam, és egy hétvégére nem mentem haza, úgy gondoltam, egyedül töltöm a koleszban a hétvégét. Közben kiderült, hogy az egyik barátom is így döntött, a teakonyhában futottunk össze. Úgy döntöttünk, hogy együtt ebédelünk. A menü is adott volt.
Szépen megterítettünk, kitaláltuk, ha már ünnepi az ebéd, akkor legyen tényleg ünnepi az asztal, legyen gyertya is. Találtunk egy teamécsest, de kiderült, hogy egyikünk sem dohányos, nincs gyufánk. Barátomnak eszébe jutott, hogy neki van egy gyufásdoboza, benne egyetlen egy szál gyufa. Amit aztán az első húzásra sikerült úgy eltörnöm, hogy képtelenség volt utána végighúzni a doboz oldalán. Nem törődtünk bele, hogy az ünnepi asztalon nincs égő gyertya, ezért kitaláltunk valamit: az elektromos rezsót bekapcsoltuk, amikor felforrósodott, a törött gyufát hozzányomtuk, az meggyulladt, és így már meg tudtuk gyújtani a mécsest, így már megehettük az ünnepi ebédet: kenyér, mustár és virsli. Merthogy csak arra volt pénzünk.
Nagyszerű ebéd volt! Azóta is az eszembe jár az az ebéd, annak az ünnepélyessége. Nem az étel minősége, nem a teríték tette azzá, hanem a barátság, a felismerés, hogy nem vagyunk egyedül, hogy közösségben lehetünk az üres kollégiumban. Mert az igazi ünnepet nem az asztalra került étel minősége adja. Na jó, természetesen az is, hiszen nincs az az ünnep, aminek a kedvéért meg tudnék enni egy kelkáposzta-főzeléket, az igazi ünnephez hozzátartozik, hogy ténylg jó dolgot teszünk az asztalra.
De a lényeg az, hogy egy átlagos étkezés és az ünnepi étkezés között a különbség nem abban van, ami az asztalon van, hanem abban, akik körbeülik az asztalt. Jó barátok, család, mindenki, akit szeretünk. És a legdöbbenetesebb, amikor maga Isten kuporodik mellénk. Nem előkelő étteremben, olykor egy kollégiumi teakonyhában, vagy ha csak egy istállóban, úgy is jó. Nem csillár világít, még csak nem is rezsón meggyújtott teamécses, csak egy csillag. A társaság nem VIP, még csak nem is egy jó barát, hanem egyszerű pásztorok, meg idegenből jött tudósok.
Az igazi ünnep az, amikor a legegyszerűbb dolgok is új fényt, új jelentőséget kapnak. Olyan ez, mint amikor egy színpadon állunk: játsszuk az életünket, felnövünk, tanulunk és dolgozunk, összeveszünk másokkal és kibékülünk és egyszer csak ez az egész színpad felülről jött fényt kap: ugyanazt tesszük, de minden megtelik értelemmel, céllal és világossággal.
Édesapám olyankor, amikor valaki kellemes ünnepeket kívánt neki, azt mondta: ami kellemes, az a lábvíz; az ünnep boldog, békés vagy áldott. Ma már értem, miről beszél. Nem arról, hogy ünnepünk ne legyen kellemes, ne érezzük magunkat jól. De maga a tény, hogy kellemes, még nem mutatja meg az ünnep lényegét, és az el is enyészik az utolsó lenyelt falattal. Az ünnep akkor kezdődik, amikor megszületik a közösség, s ezáltal minden fentről kapott fényt kap.
Ilyen az, amikor Isten Betlehemben belép az életünkbe: az életünk új jelentőséget kap, csoda lesz a megszokott és ünnep a hétköznapi. Akkor is, ha virsli van az asztalon, és akkor is, ha egy istállóban találkozunk a közénk lépő Istennel.( Hegedűs Attila)